Általános értelemben "Honfoglalás"-nak nevezzük azt a folyamatot, melynek során valamely nép egy kiválasztott területet birtokába vesz, abból a célból, hogy ott új hazát alapítson. Ennek megfelelően a magyar történelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot melynek során a magyarok a Kárpát-medencét a birtokukba vették.
A nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt nehéz pontosan rekonstruálni a honfoglalás menetét és eseményeit. Két jelentősen eltérő fő elmélet létezik. A legelterjedtebb, hagyományos nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. A honfoglaló törzsek eszerint 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein. Ekkoriban Szvatopluk morva fejedelem fiainak birodalma már széthullóban volt, ami megkönnyítette a dolgukat. 902-re a Kárpát-medence egész területét irányításuk alá vonták, bár az állataik miatt főként az Alföld, Mezőföld, Kisalföld, Csallóköz és Szerémség területein telepedtek le, ahol megfelelő minőségű legelők álltak rendelkezésre. E nézet szerint az itt lakó, főleg avar és szláv eredetű népek nem éltek túl sűrűn a vidéken és pár emberöltő alatt beolvadtak az új jövevények törzseibe. Ha földművelésben nem is, állattartásban valószínűleg volt mit tanulniuk a magyaroktól, akik ridegtartással, téli takarmányozás nélkül nevelték állataikat.
A másik jelentős elmélet László Gyula nevéhez fűződik. A kettős honfoglalás elmélete szerint a magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (griffes-indás kultúra), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel.
Szócikkünkben a hagyományos nézet szerint ismertetjük a honfoglalás történetét, majd a kettős honfoglalás elméletét is bemutatjuk.
A honfoglalás részben tudatos, részben pedig véletlenszerű események láncolata volt. Tudatos volt, hiszen a magyarok már korábban feltérképezték a területet, ugyanis már a honfoglalás előtt is indítottak kalandozó hadjáratot erre. Elsőként a 830-as években bolgár felkérésre Bizánc ellen vonultak. 862-ben Rastislav morva fejedelemmel szövetségben a keleti frankok ellen támadtak. 881-ben ismét indítottak egy zsákmányszerző hadjáratot. Ezen hadjáratok során átkeltek a Kárpát-medencén, tehát megismerték a területet. Ezeknek a látogatásoknak a célja a szövetségesi felkérésre folytatott háború mellett egyértelműen a terület feltérképezése volt.
A 890-es évekre a magyar törzsi vezetők Etelköz felől egyre inkább nyugati irányban kezdtek orientálódni. 892 és 895 között rövid idő alatt háromszor is megfordultak a magyar hadak a Balkán és a Kárpát-medence területén. Először 892 nyarán segítette meg egy magyar sereg Arnulf keleti frank királyt, aki engedetlenkedő hűbéresének, Szvatopluk morva fejedelemnek az országába indított büntető hadjáratot. Két év múlva, 894-ben már fordított felállásban folytatódott a háború: ekkor a magyarok a renegát Szvatoplukkal kötöttek szövetséget, melynek emlékét feltehetően a 14. századi magyar krónikában megörökített, ún. Fehér ló-monda őrizte meg. A megállapodás értelmében a magyar és a morva seregek együttesen rohanták meg Arnulf pannóniai tartományát, a források szerint komoly pusztításokat okozva ezzel. Feltehetően ez a segítségségnyújtás is hozzájárult ahhoz, hogy a morvák, egyenrangú félként még az év őszén békét kötöttek a frankokkal.
A két Kárpát-medencei hadjárat komoly fordulópontot jelentett a magyarok pusztai vándorlásának történetében. A szakirodalom egy része feltételezi, hogy legkésőbb 894-ben a háborúból visszatérő magyar seregek katonai megszállás alá helyezték a Kárpát-medencének a Dunától és a Garamtól keletre elterülő vidékét. Ezt a feltételezést erősítené meg 16. századi bajor humanista történetíró, Aventinus évkönyve, amelyet azonban az események után fél évezreddel állítottak össze, ennél fogva meglehetősen kétes hitelességgel bír. A 'katonai megszállás' az adott kor társadalmi körülményei között egyet jelentett a letelepedéssel: a nomád és félnomád népek esetében alapvetően nem vált szét a fegyverforgatók és a szabad jogállású közemberek társadalmi rétege. Mindebből feltételezhető, hogy a magyarok Kárpát-medencei letelepedése, illetőleg a honfoglalás tulajdonképpeni folyamata már 892 táján megkezdődött. Ezzel együtt, tekintetbe véve, hogy a későbbi ország nyugati területeinek elfoglalása csak a 10. század elején következett be, a honfoglalás pontos időpontját semmi esetre sem lehet egyetlen évben (a korábbi szakirodalom szerint 895-896-ban) megjelölni. Feltehetően egy közel egy évtizedig tartó, szakaszos folyamat eredménye volt Magyarország későbbi területének birtokba vétele.
A frank-morva békekötés után a nyugat felé tekintő magyar törzsfőknek új katonai szövetségest kellett keresniük maguknak. Erre nem sokáig kellett várni: 895-ben a bizánci császár követe jelent meg Árpád és Kurszán vezéri szállásán, hogy segítséget kérjen az új, energikus bolgár cár, Simeon ellen folytatott háborúhoz. A Dunán átszállított magyarok lerohanták a bizánciak ellen hadakozó bolgárok országát, majd több csatában az ellenük vonuló bolgár cár seregét is megfutamították. A Mundraga várába zárkózó Simeon hamarosan békét kötött a bizánciakkal, a hadjáratból visszavonuló magyarok ellen pedig bosszúhadjáratot tervezett. A távoli sztyeppe vidékén lezajló események mindeközben szerencsésen az ő kezére játszottak. Az Etelközben maradott magyarokat besenyő támadás érte.
A besenyő támadást az okozta, hogy az Aral-tó vidékén felemelkedő arab állam, a Számenidák iszlám uralmi központja kimozdította a Volga keleti partján élő úzokat, aminek hatására beindult a dominóhatás. Az úzok nyugat felé vándoroltak és rázúdultak a besenyőkre, akik tovább vándoroltak nyugat felé és rátámadtak az etelközi magyarokra. A besenyők 895-ben támadták meg a magyarokat, ugyanis Simeon bolgár cár – aki átmenetileg békét kért a bizánciaktól –, megüzente a besenyőknek, hogy az Etelközben maradt magyarok védtelenek, ezzel bosszút állva a rájuk támadó magyarokon. Mindezek hatására a magyaroknak menekülniük kellett Etelközből. A hadászati tényezőkön túl a besenyők és úzok nyugatra vonulásának gazdasági okai is lehettek, nevezetesen a legelők megfogyatkozása, amit előidézhetett a szárazabb vagy hidegebb éghajlat (negatív hatás), vagy épp ellenkezőleg, a sikeres állattenyésztés nyomán bekövetkezett demográfiai robbanás (pozitív hatás) is. A gazdasági okoknál figyelembe kell venni továbbá, hogy prémkereskedelem a Volga víziútján keresztül történt (borostyán út), és a Kazár Birodalom területén keresztül halad a kelet-nyugati kereskedelmi út a selyemút.
A honfoglaló vezérek a Vereckei-hágónál. (A
Feszty-körkép részlete.)
- 895: Ez a honfoglalás kezdő időpontja. A magyarok három helyszínről érkeztek.
Az egyik részük az Etelközből elűzött magyarok, akik rendezetlen formában menekültek Erdélybe, ahol hét földvárat hoztak létre. Itt a magyarok megölték Álmos vezért. Arra, hogy ezt miért tették, három elmélet is létezik. 1. Egyes feltevések szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután feláldozták. 2. Mások szerint a kendét akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. 3. A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlik fiába, Árpádba. A magyarok másik része a Felső-Tisza vidékéről érkezett. Ez a csapat harcolt korábban Bulgária ellen. A harmadik részük az Al-Duna felől érkezett. Ők a keleti-frankok elleni kalandozásból tértek vissza. A honfoglalás azonban nem egy év alatt zajlott le, hanem szakaszosan folyt. Először az ország keleti felét, majd később a 10. század elején a nyugati felét biztosították.
- 904-ben meghalt Kurszán. Árpád megszüntette a kettős fejedelemséget, így ő lett a magyarok egyetlen vezére. Később
- 907-ben a magyarok visszaverték a keleti-frankokat, s így végleg biztosították a Kárpát-medencét.
A Kárpát-medencét többé-kevésbé birtokba vették (a hegyeket és erdőket jó darabig érintetlenül hagyták), de a terület az eddig megszokotthoz képest szűkebb volt, ami lassan letelepedésre kényszerítette az embereket. Ehhez az is hozzájárult, hogy nyugati irányban már jól szervezett hadsereggel bíró államokat találtak, amelyeket nem sikerült huzamosabb ideig leigázni. A kalandozások, amelyeknek célja már nem a hódítás, hanem a zsákmányszerzés volt, segítettek a törzsi feszültségek csillapításában. Egész Európát bejárták, szokatlan harcmodorukkal kezdetben hatalmas sikereket aratva. Viszont a könnyűlovasság, amivel a magyarság rendelkezett, hosszú távon nem tudta felvenni a harcot a nehézpáncélba öltözött ellenfelekkel és a hatalmas, kőből épült várakkal. Néhány kisebb vereség már a
- 930-as évek során jelezte a szerencse megfordulását, de az igazán súlyos csapás
- 955-ben, Augsburgnál következett be, ahol a megtámadott tartományok egyesített seregeivel találták szembe magukat. Ez nem csak nagy emberveszteséget, de egy korszak alkonyát is jelentette (Lásd: gyászmagyarok). A kalandozások egy ideig déli irányba még folytatódtak, de
- 970-re a bizánciaktól elszenvedett vereségek túl nagynak bizonyultak. Ekkor indította és véreztette el vegyes felállású, orosz-bolgár-besenyő-magyar seregét Szvjatoszlav kijevi fejedelem. Habár a hadjáratot nem önállóan indították eleink, a hagyományos szakirodalom többnyire az arkadiopoliszi csatát tartja a kalandozások záró ütközetének.
Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a magyarság előtt két út áll: vagy felmorzsolódnak és eltűnnek, mint a hunok, gepidák, avarok és annyi más vándornép, vagy megszerveznek egy európai típusú államot.
A magyarok félnomád életmódot folytattak, amelyben az állattartás dominált. Korábban, a letelepedés előtt valószínűleg inkább lovat és juhot tenyésztettek, mert ezekkel könnyebben lehet mozogni, ám a letelepedés után fontosabbá vált a sertés és szarvasmarha tenyésztése is. Az ősmagyarok félnomád életet éltek, tehát az állattenyésztés mellett földműveléssel is foglalkoztak. Ez utóbbi ág most látványos fejlődésen ment keresztül. Az itt élő szláv népektől a magyarok átvettek számos mezőgazdasági eszközt és technológiát. Ekkor számos földműveléssel kapcsolatos szó került át a magyar nyelvbe.
Ekkoriban az ipar még szűk körű volt. A termelést nagyobbrészt a szolganépek végzik. Ezeket a törzsfői, nemzetségfői település köré telepítik, úgy, hogy egy helyre kerüljenek az azonos foglalkozásúak. Az iparhoz hasonlóan valószínűleg a kereskedelem sem jelentős.
Társadalmi jellemzők [szerkesztés]
Munkácsy festménye a honfoglalásról
A honfoglalók számát különböző szerzők 200 ezer és 1 millió[1] közé teszik. A betelepült magyarok törzsenként telepedtek le, és alakították ki saját törzsi településeiket. A 7 törzs: Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat. A 7 törzs vezetője a hagyomány szerint az Etelközben vérszerződést kötött egymással. A hét vezér neve: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. A központi település a Megyer törzs fő szállása volt a mai Csepel-sziget területén. A társadalom erőteljesen differenciálódott, melynek alapja a vagyon volt. Eszerint három (négy) réteg alakult ki. A legfelső réteget az urak alkotják. Ők a törzsfők, akik rendelkeznek saját szállásterülettel melynek neve: uruszág (ebből keletkezett az „uraság”, de az „ország” szó is). A következő társadalmi csoport a bők csoportja (lásd: mai „bőség” szavunk). Ide tartoznak a nemzetségfők. A harmadik réteget az ínek alkotják (mai „ínség” szó). Ide tartoznak a szabad közrendűek. Ezenkívül voltak rabszolgák is, de számuk minimális. Külön csoportot alkotnak a szabad népek, például a székelyek vagy a besenyő határőrök.
A magyarok nagyállattenyésztő életformát folytattak, ez volt az oka többek között annak, hogy Erdély helyett az erre sokkal inkább alkalmas Alföldön telepedtek meg. Állataik között a szarvasmarha volt túlsúlyban, emellett a ló, a juh és a sertés volt a legfontosabb. A honfoglaló magyarok állattartása sokrétű, fajokban gazdag lehetett: a sírokból előkerült leletek alapján több mint egy tucat háziállatfajt tartottak, köztük a kelet-európai sztyeppékről magukkal hozottak is (teve, sztyeppei ló, ősracka). A baromfitartás a helyhez kötöttség jele. A halászat (sok folyó és mocsár) és a vadászat (előkelők között) volt elterjedt.
A földművelést már a dél-orosz sztyeppén is gyakorolták a magyarok ősei, használtak ekét, sarlót, kézimalmot, kaszát, és a talajváltó földművelési rendszer kezdeti fokán álltak. Legfontosabb veteményük a köles, a búza és az árpa volt. Fontos a prémek (fizetőeszköz) és a bőrök feldolgozása, fonás, szövés, nemezkészítés, varrás. Vannak vasverő, fazekas műhelyek és szövőházak. A kereskedő partnereik főként Kijev, Bizánc és Prága (keleti luxuscikkek, ló, prém, szarvasmarha, só, ezüst). A nagyállattartó közösségekhez köthető életforma során alakult ki a rácsos falú, kupolás tetejű, nemezzel borított, praktikus sátorszerű építmény, a jurta. Ezen kívül a honfoglalás kori falvakban veremházak, föld- vagy kőalapú faházak, paticsházak álltak, a különböző házakban különböző mesteremberek éltek. A jurta jelentősége abban állt, hogy könnyen tovább lehetett vele állni, ami az évszakok változása által meghatározott sztyeppei életmód, a költözködés szempontjából rendkívüli fontossággal bírt.
A Kárpát-medencébe érkező magyarság által kialakított településhálózat nem volt egységes, a korabeli társadalom tagozódása a lakóhelytípusok szerint is nyomon követhető. A lakosság legnagyobb része az úgynevezett téli és nyári szállásokon élt, majd a téli szállások lassan falvakká alakultak. Ettől elütő képet mutattak a törzsfők és nemzetségfők udvarhelyei, melyek mint piachelyek is működtek.
A fejedelmi udvarban, amellett különböző mesteremberek éltek, például: patkoló- és fegyverkovácsok, íjjászok, solymárok, szakácsok, tolmácsok, írnokok, prémesek stb., és természetesen gyógyító sámán(ok).
E településhálózaton keveset változtatott az ezredfordulón megvalósuló állam- és egyházszervezés. A vallás: a kereszténység mellett a sámánizmus. A táltos dobot verve révületbe esett, megküzdött a gonosz szellemekkel és jósolt. (3 szintű világ: alvilág, földi világ, égi világ)
László Gyula történész amellett foglalt állást, hogy a magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (griffes-indás kultúra megjelenése az avarkori leletek között) és egy finnugor nyelvű népcsoport alkotta, míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád vezetésével egy alapvetően török népesség telepedett volna le. E két népcsoport összeolvadásából született meg a magyar nép László Gyula elmélete szerint.
Ezt az állítást a különböző krónikák és gesták leírásaival igazolta. Ezekben a leírásokban megjelennek a kettős bejövetellel kapcsolatos történetek. Például Anonymus Gesta Hungarorumában a honfoglalást úgy írja le, hogy először a hunok jöttek be, akik a magyarok rokonai, majd utánuk a magyarok. Az orosz őskrónikában (Nestor krónika) is kettős magyar honfoglalásról írnak. Eszerint előbb a fekete, majd a fehér magyarok érkeztek a Kárpát-medencébe. Az itt leírt fekete magyarok valószínűleg az onogurok lehettek, akik a bolgár-törökökkel közös onogur törzsszövetségbe tartozhattak. A magyarok görög ούγγρος (ungrosz) és latin Hungarus elnevezése is az „onogur” szóból ered. Másrészről, a krónikások a „fekete” jelzővel jelölték ugyanazt a népet, amíg még pogány volt, és „fehér” jelzővel amikor már megkeresztelkedett. A pogány és keresztény jelző esetleg egymástól elszakadt néprészeket is jelölt.
A kettős honfoglalást régészeti bizonyítékokkal is alá lehet támasztani. A 7. század második felében változás következik be az avar díszítőművészetben. Megjelenik a griffes-indás díszítés, amely jellemző volt a honfoglaló magyarok díszítőművészetére is (ezt alátámasztja a Nagyszentmiklóson talált aranylelet, amely avar kori). Emellett a Szarvason talált avar tűtokon látható rovásírásnak van magyar olvasata is. Eszerint a magyarok és az avarok rokon népek voltak.
Továbbá, a honfoglaláskori leletek nem mutatnak pusztulásra utaló jeleket, és a magyar települések az avar települések mellé és nem rá települtek, amely megint csak azt igazolja, hogy az avarok Árpádék rokonai voltak.
Ezt az elméletet a legtöbb történész nem fogadja el, hiszen a griffes-indás díszítés, ekkoriban a legtöbb nomád, fél-nomád népre jellemző volt. A viszonylag békés bevonulást pedig azzal indokolják, hogy ekkoriban a Kárpát-medence nagyon ritkán lakott terület volt, hiszen Nagy Károly a 8. században kiirtotta az avarok nagy részét. A terület jelentős része bolgár gyepű volt, tehát lakatlan terület, a Dunántúl részben a keleti-frank állam, részben pedig a Morva Fejedelemség peremterületéhez tartozott. A Kárpát-medence tehát nem volt túlságosan védett terület, így a magyaroknak nem kellett véres küzdelmeket vívni az itt élő gyér lakossággal.
- ^ Lásd: Tarih-i Üngürüsz
Fő szócikk: Magyar őstörténet
